Kevés olyan rajzfilm született, amely egyszerre ennyire vicces, szívhez szóló és vizuálisan emlékezetes, mint a Disney 1992-es Aladdinja. A készítők nemcsak egy időtálló kalandtörténetet raktak le az asztalra, hanem olyan háttérmunkát is, amelyről érdemes mesélni: improvizáció, karakterátalakítás, különleges szinkron és egy szőnyeg, ami szó nélkül is beszél. Nézzük, mi mindenből állt össze ez a varázslat.

A film humormotorja kétségkívül a Dzsinn, akinek eredeti angol hangját Robin Williams adta. A felvételek során több mint tizenhat órányi anyag készült, és Williams gyakran teljesen szabadon rögtönzött. Ennek köszönhetően a Dzsinn tele van váratlan popkulturális villanásokkal – Jack Nicholsontól Arnold Schwarzeneggerig –, amelyek szinte stand-up tempóban dobálják a poénokat. A szokatlanul sok improvizáció miatt a stúdió végül nem is tudta őt Oscar-díjra jelölni, hiszen a dialógusok döntő része nem a forgatókönyvből származott.


Érdekes, hogy Aladdin külseje az első tervekben egészen más volt. A korai vázlatok inkább Michael J. Fox-ra hajaztak: fiús, könnyed, kicsit ügyefogyott hőst képzeltek el. A produkció azonban közben úgy érezte, egy érettebb, klasszikusabb főhősre van szükség, így a végső dizájnhoz Tom Cruise markáns arcvonásai és egy csipet Kevin Costner-féle hősiesség adta az inspirációt. A változtatás jól sült el: a karakter egyszerre lett modern és időtlen.

A gonosz oldaláról a Jafar-figurát az angol változatban Jonathan Freeman felejthetetlen hangja tette hideglelőssé. A magyar nézők számára viszont Rajhona Ádám szinkronja az, ami igazán beégett: a mély, sejtelmes tónus, a lassan csorgó, kígyószerű hangsúlyok rengeteget tettek hozzá a karakter fenyegető aurájához. Nem véletlen, hogy sok hazai rajongó a mai napig az egyik legjobb Disney-gonosz szinkronnak tartja.

Az egyik legnagyobb animációs kihívás a varázsszőnyeg megalkotása volt. Egy olyan szereplőről beszélünk, akinek nincs arca, nincs hangja – mégis személyiséggel kellett bírnia. Külön animátorcsapat dolgozott azon, hogy a mintázat és a textil „mozdulatai” meséljenek: finom hajtások, leheletnyi „kézmozdulatok”, reakciók, amelyek szavak nélkül is érzelmet közvetítenek. A szőnyeg végül nem egyszerű kellék lett, hanem igazi társ, aki csendben is nagyon beszédes.

Érdekesség, hogy a film hangulata az első változatokban sötétebb, nyersebb volt – közelebb az Ezeregyéjszaka meséi-nek kegyetlenebb világához. Szerepelt volna például Aladdin édesanyja, és Jafar jelenetei is több keménységet hordoztak. A Disney végül családbarátabb irányba vitte a történetet, így született meg az a könnyedebb, humorosabb tónus, amit ma ismerünk és szeretünk – és amely végül a film globális sikerének egyik kulcsa lett.